Zidarics Ilona: plasztikától az ékszerig…

 

 

Pályakezdés

 

Zidarics Ilona 1952-ben született Pécsett. A kézműves fémmegmunkálás mestersége és tárgykultúrája gyermekkorától körülvette. Édesapja a lakatos szakmát id. Bizse János pécsi kovácsmesternél tanulta, aki a századelőn számos egyházi megbízásra készített díszes kovácsolt vaskapukat. A szakmához fűződő családi szálak nemcsak a tisztességes iparosmunka megbecsülését és a mesterségbeli tudás elsajátításának fontosságát alapozták meg a rajzolás iránt korán fogékonynak mutatkozó fiatal Zidarics Ilonában, hanem a pécsi Művészeti Gimnázium felé terelte a rajzszakkörért lelkesedő diákot. Abban az időben Pécs kedvező helyszínnek bizonyult a művésszé válás felé vezető út megtalálásában. A két háború közötti időszakban meggyökeresedő avantgárd művészeti látásmód mellett a művészpedagógusok személye is döntő jelentőséggel bírt a fiatal generációk életében. A pécsi Művészeti Gimnáziumban 1960-tól tanító ifj. Bizse János Aba-Novák Vilmos tanítványa volt, aki az 50-es évek végétől már a helyi nonfiguratív festők csoportjához tartozott. Martyn Ferenc sík-geometrikus ábrázolásának szellemi örökségét folytató Lantos Ferenc festő vezetésével pedig a gimnáziumban 1959-től már képzőművészeti szakirányon is tanulhattak a növendékek. Zidarics Ilonát közvetett módon, mégis elkerülhetetlenül érték a képzőművészeti hatások, azonban döntése a fémmegmunkálás mellett szólt 1966-ban, amikor felvételizett a Művészeti Gimnázium ötvös szakára.

A pécsi Művészeti Gimnázium (ma Pécsi Művészeti Szakközépiskola) négyéves ötvösképzése alatt életre szóló szellemi iránymutatást és szakmai professzionalizmust kapott tanáraitól egy olyan gazdasági-kulturális korszakban, amikor a modern művészeti szemléletmód ellensúlyozta a szakmai és ipari hiányosságokat. Zidarics Ilona 1966-tól 1970-ig tanult az intézmény falai között, majd szakképesített mintakészítő ötvös érettségi bizonnyal hagyta el a gimnáziumot. A művészeti iskola tanítási módszertana abban az időben a képzőművészet és az iparművészet különböző szemléletmódjára épült. Az egy évfolyamon belül tapasztalható elkülönülést jól illusztrálja az akkoriban használt zsargon a másfajta művészeti ágat művelőkre. Lantos Ferenc keze alatt a „síkosok” látásmódját a művészi megközelítés határozta meg, míg Rétfalvi Sándor felfogását a „plasztikusok” számára érvényes iparos szemlélet jellemezte. Zidarics Ilona szakmai és művészi megközelítésére lényeges hatást gyakorolt a később Munkácsy Mihály-díjjal is elismert szobrász személye és pedagógiai felfogása. Rétfalvi Sándor rajzot és mintázást tanított a növendékeknek, de magával ragadó művészettörténeti előadásainak köszönhetően minden gyakorlati feladatot egy szemléletes elméleti kontextus is megalapozott. A szobrászatról építészeti összefüggésekben beszélt, míg a nonfiguratív ábrázolásmódot az absztrakció felől közelítette meg. A 60-as évek végén az absztrakt művészet élénken foglalkoztatta az alkotóművészet legkülönfélébb műfajaiban tevékenykedőket és a művészetelméleti kérdésekre az ábrázolás lényegi megnyilvánulásaiban is válaszokat kerestek. Zidarics Ilona szakmai és művészi pályájának kiforrott korszakában is hű maradt ahhoz a látásmódhoz, amelyet a rajzstúdiumok absztrahálás gyakorlatain sajátított el. A valóság és látszat, az objektivitás és képzelet, a tárgy és forma egyszerre jelenvaló, mégis szembenálló tulajdonságai a különböző szemszögek felismerésének igazságával szembesítette a tanulékony ötvös tanoncot. Éjjel-nappal rajzolta a háromdimenziós tárgyak síkra vetített alakzatait, miközben az absztrahálások hatására a látvány részelemei a művészet valóságának önálló objektumaiként elevenedtek meg. Zidarics Ilona plasztikai szemléletét döntően befolyásolta, hogy a gimnázium évei alatt megismerte Henry Moore formavilágát, akinek a munkássága alapvető kiindulási pontot jelentett abban az időszakban, amikor lehetősége nyílt egyéni látásmódjának megvalósítására iparművészeti megbízásainak funkcionális tárgyaiban. Rétfalvi Sándor előképző és alapozó művészeti tanítása mellett az ötvös szakma mesterségbeli tudásának elsajátításában a szaktanár, Nádas Éva által vezetett foglalkozások járultak hozzá a teljeskörű iparművészeti képzéshez. A trébeléstől kezdve a cizelláláson keresztül a planírozásig széles technikai ismereteket adott át, ugyanakkor az egyéni tervezés helyett a klasszikus ötvösmunkák másolására fektetett hangsúlyt. Zidarics Ilona gimnáziumi munkája a Soproni Múzeumban kiállított Cundpald-kehely másolatáról szakmailag olyan kifogásolhatatlan minőségben készült, hogy az Iparművészeti Főiskola ötvös szakának felvételi vizsgájára is ezt a tárgyat adta be. A népvándorlás kori fonott motívum cizellálása a kehely peremén, valamint a fémnyomó helyett kalapálással felhúzott és planírozott ivóserleg megmunkálása Engelsz József elismerését is kivívta. Zidarics Ilona a gimnázium harmadik évétől már tudatosan készült a főiskolára, ezért a 60-as évek végén többször is járt Budapesten, hogy a felvételihez elengedhetetlen szakmai tervezésről is ismereteket szerezzen. Nádas Éva a 60-as évek első felében az Iparművészeti Vállalatnál dolgozott, ezt követően ment a pécsi Művészeti Gimnáziumba tanítani. Kapcsolatainak köszönhetően az ötvösnövendékek szakgyakorlaton vehettek részt az Iparművészeti Vállalatnál, valamint az Óra és Ékszerkereskedelmi Vállalatnál. Nádas Éva ajánlására akkor már az Iparművészeti Főiskola ötvös szakán tanuló Péter János (később Péter Vladimir néven ismert ötvös) és Papp László segítették Zidarics Ilona felkészülését elsősorban önálló motívumok megtervezésében. A gimnáziumot követő évben megfordult a Ferenczy-rajzkörben és látogatta az Ötvös Stúdió alapítói között már ismertségre szert tett Barabás Lajost is.

 

Ötvösművész

 

Zidarics Ilona 1971-76 között járt az Iparművészeti Főiskola ötvös szakára abban az időben, amikor a főiskola életében kulcsfontosságú átalakulások mentek végbe. Az Ipari Formatervező Tanszéken 1964-től működő Ötvös Szakcsoport önálló oktatási egységgé vált 1973-tól, amelynek vezetésével Engelsz Józsefet bízta meg Pogány Frigyes rektor. Zidarics Ilona abban az évben lépte át a főiskola kapuját, amikor az intézmény hivatalosan is egyetemi rangra emelkedett, noha az elkövetkező harminc évben is Iparművészeti Főiskola maradt a formális elnevezés. Az Ötvös Tanszéket vezető Engelsz József mellett Kertész Géza volt Zidarics Ilona ötvös szaktanára. Rajzot Gerzson Pál, mintázást Illés Gyula, művészettörténetet Ujvári Béla, építészettörténetet Vámosi Ferenc, ábrázoló geometriát Gulyás Dénes tanított. Az ötvösképzés kilenc szemeszterből állt és a nyolcadik félévet követően fogtak hozzá a hallgatók a diplomamunka elkészítéséhez. Minden tanulmányi félév megoszlott új tárgytípusok létrehozása és technikai ismeretek elsajátítása szerint. A meghatározott tanmenet azonban évfolyamonként változhatott a szakoktatók preferenciái és az évfolyamok összetétele alapján. A feladatok egymásra épültek szemeszterenként, de minden félév végén kész ötvösmunkát kellett bemutatni a „kipakolás” során. Az „egy félév egy munka” alapgondolat értelmében Zidarics Ilona tálat, dobozt, vázát, készletet, kisplasztikát, érmet, ékszert, sportserleget tervezett és kivitelezett, miközben a hagyományos ötvös alapanyagok felhasználása helyett megtanult a nemesfémet helyettesítő fémötvözetek megmunkálásával olyan minőséget előállítani, ami a megrendelések és beruházások igényeit kiszolgálta a főiskola befejezését követően. Engelsz József határozott felfogása a szakmai morálról, az ötvösség komplexitásáról és a célorientált tárgyalkotásról hatékonyabb útravalónak bizonyult Zidarics Ilona esetében, mint művészi látásmódjára gyakorolt hatásában, mert hű maradt ahhoz a nonfiguratív szemléletmódhoz, ami pécsi gyökereiből fakadt. A síkot kitöltő dekoratív motívumok halmozásától hamar ráirányult figyelme a zománcozás technikájában rejlő absztrakt formavilág esztétikai lehetőségeire a funkcionális tárgyakon és murális felületeken. A diploma évében részt vett Kecskeméten a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep nyári összejövetelén, ahol zománcozott acéllemez burkolatai már előrevetítették a 80-as évekig előtérbe kerülő tűzzománcok jellegzetes konstruktivista mintázatát. Engelsz József gyakorlatias szemlélete és szakmai alapossága mellett a keze alól kikerülő első évfolyamok hallgatói megtapasztalhatták a korszerű modernitást támogató meggyőződését, ami Zidarics Ilonát a geometrikus absztrakció egyéni stílusának a megtalálásához vezetett. Az engelszi modell nem stiláris örökséget jelentett, hanem annak a meggyőződésnek az életre szóló örökségét, hogy a funkció elsődleges szerepe határozza meg a tárgyalkotás fizikai jellegét, amely a művész egyedi mondanivalóján keresztül illeszkedik be az embert körülvevő környezetbe.

A diplomamunka elkészítésére fél év állt rendelkezésre 1976-ban, amely egy sportserleg megtervezésének és kivitelezésének a feladata köré épült. Zidarics Ilona témaválasztását a montreali olimpia időszerűsége motiválta, azonban a nyilvánvalóan fiktív rendeltetés ellenére a sportserleg funkciója, megmunkálása és tartalmi koncepciója olyan elvárások elé állította a fémműves tervezőt, amelyek felkészítették a sikeres szakmai pályafutásra a főiskolát követő időszakban. Engelsz József felfogása érvényesült az ipari környezethez alkalmazkodó aktuális kihívások kézzelfogható megvalósításában. A 70-es évek nagy építészeti beruházásai a legkülönfélébb megbízásokhoz juttatták az ötvösöket a belsőépítészethez és a tárgyi környezethez kapcsolódó új feladatok elvégzésében és korszerű funkciók teljesítésében, ami a klasszikus kézműves ötvösség iparművészeti tradíciójától kezdett elkanyarodni a modern fémművesség iparága irányába. Ez a paradigmaváltás a főiskolai diplomamunkák feladatmeghatározásaiban hangsúlyos szerepet játszott, ezáltal megteremtve az oktatási hátterét az alkalmazott művészet fokozatos átmenetének a modern designba. Zidarics Ilona 1976-os olimpiai sportserlege korszerűsítette a történeti hagyományokban gyökerező használati tárgy funkcióját a sporteseményekhez kapcsolódó tartalom reprezentációja szerint. A háromosztatú serleg olyan kompozíciós egységet képez, amely statikus kiegyensúlyozás alapján épül fel és a harmonikus összhatás érvényesülése érdekében determinálja a rendeltetésszerű részek szerkezeti helyzetét. Zidarics Ilona alapos tervezésének eredményét nem a funkciót kiszolgáló mérnöki teljesítmény sikere határozza meg, hanem a számára aranyszabályt jelentő esztétikai próba. Műhelytitkát diplomamunkájának megtervezésétől kezdve alkalmazza serlegein, kupáin, ivókészletein. Azt a designfelfogást képviseli, hogy hibás az a tárgy, amely a feje tetejére állítva is balanszvesztés nélkül szolgálja ki a rendeltetésszerű és esztétikai igényeket. A serleg talpazata és az ivókehely markáns formai megkülönböztetése mellett egyéni kifejezésmódját valósította meg a fogást megkönnyítő szárgomb, a nodus absztrakt művészi kivitelezésében. A kézműves ötvösművészeti tradícióban ez a rész szolgálta az ikonográfiai jellegzetesség kiemelését és a tárgy tematikus összefüggésrendszerének figurális hangsúlyozását. Zidarics Ilona az olimpiai láng motívumát választotta a funkcióhoz illeszkedő eszmeiség vizuális megtestesítésére, amit szilárd szerkezetbe ágyazott konstrukcióval és expresszív élhajlatokkal ért el. A fémnyomott vörösréz diplomamunkából hét példány készült és abban az évben az ágazati minisztérium nívódíjat adományozott érte. Zidarics Ilona és férje, Laczák Géza ötvösművész 1974-től dolgoztak közös műhelyben a Mátyás téren, ezért a VIII. Kerületi Tanácsnak bemutatta Zidarics Ilona az olimpiai sportserleget, amely több évtizedes együttműködés alapjait fektette le. A hivatal fél éven belül egyedi díjat rendelt, amit követtek a kerületi sporteseményekhez kapcsolódó megbízások. A Józsefvárosi Önkormányzat számára a közelmúltig készített egyedi kisplasztikákat.

Az Iparművészeti Főiskola intenzív tanulási és aktív tapasztalatszerzési időszakát követően a 80-as évek derekáig Zidarics Ilona alkotótevékenysége a zománcozott fémmegmunkálás és a kisszériás használati tárgyak előállítására terjedt ki. A főiskolán kizárólag az ötvös zománc technológiájával ismerkedhettek meg a hallgatók, mert a zománc elsődlegesen díszítőanyag volt a trébelt fémfelületeken. A tűzzománc előállítása azonban a 20. századi technológiai eljárásoknak köszönhetően kiszélesedett és a használati tárgyak felületvédelmében egyedülállóan hatékonynak bizonyult. A festő zománcot és az ötvös zománcot az iparművészeti szakágak a történelem kezdete óta alkalmazták, ami a tárgykultúra művészi reprezentációjához kötődött. A zománc pusztán funkcionális alkalmazási módja a könnyűipar fejlődésével olyan területeken jelent meg, amelyekben alapvető igény mutatkozott az anyag tulajdonságaiból származó kivételes ellenállóképességre. A szakzsargon ezt a technikát nevezte „edény zománc” vagy „lábas zománc” anyagnak, amelyet az olajkályhák burkolásától kezdve a háztartási eszközökig széles felhasználási mód jellemez. A szocialista Magyarország fonák kultúrpolitikája nem korlátozta a művészek érvényesülési lehetőségét az ipar bizonyos területein és bizonyos ipari tevékenységek sem szigetelődtek el a művészi megnyilvánulásoktól. A határterületek kényszerű összemosódása eredményeként a mesterkélt szocialista realizmus mellett egy olyan mindennapi esztétika is kibontakozott, amely nemcsak szokatlanul hatott a Kádár-korszakban, de jellegzetes pikantériát adott a keleti blokk országai között Magyarországnak. A geometrikus absztrakciót képviselő Lantos Ferenc pécsi köztéri művei közül a Dél-Dunántúli Áramszolgáltató Vállalat (DÉDÁSZ) zománcfrízét a Lampart Zománcipari Művek bonyhádi üzeme gyártotta. Lantos Ferenc a szimpóziummozgalom úttörőjeként a Bonyhádi Zománcművészeti Alkotótelepet vezette a 60-as évek végétől. A Pécsi Műhely tagjain kívül a bonyhádi művésztelep vonzotta a pécsi Művészeti Gimnázium növendékeit is. Zidarics Ilona első kézből ismerte meg az zománcozott acélpanelekből álló konstruktivista vizuális nyelvet és az építészethez kapcsolódó tartós zománctechnikát. A pécsi kötődés eredendő vizuális impulzusai és a helyi tradícióvá fejlődő absztrakt és konstruktivista megnyilvánulások nagyobb mértékben fejtették ki hatásukat, mint Engelsz József főiskolai befolyása. Ebből fakadt Zidarics Ilona első autonóm alkotásainak technológiai és művészi megvalósítása, amit a tűzzománc ipari előállítása és képzőművészeti kísérletezései ösztönöztek a 70-es évek derekán. A kecskeméti zománcművészeti alkotótelep indulását követő évben meghívást kapott a nyári szimpóziumra, ahol elkészítette azokat a 20 x 20 centiméteres acéllemez burkolatokat, amelyek geometrikus alapformákra redukált mozaikornamentikája nagyméretű felületté kapcsolódnak össze. 1976-1978 között számos tűzzománc kompozíció követte a Kecskeméti Művésztelepen kikísérletezett alkotásokat, amelyek kiállítási tárgyakként éltek tovább az üzemi megrendelések hiányának eredményeképpen.

Az ipari funkció kézzelfogható ellenállóságának előre nem látott haszna az esztétikai érték megőrzésében mutatkozik meg, mert az anyag és festék állapota fél évszázad elteltével is a keletkezési körülmények minőségét tükrözi. A 80-as évek elején az alkalmazott művészet és az építészeti beruházások gyakorlati igénye összekapcsolódott Zidarics Ilona munkásságában. Az egykori Séd Filmszínház szocreál épületének klímatornya a Veszprémi Városi Tanács megbízásából színes zománcburkolatot kapott. A masszív betonfalak tövében emelkedő hat méter magas szellőzőkürt szolgált az alsó szinten elhelyezkedő ablaktalan mozi klimatizálására, amelynek gépészeti technológiája jóval meghaladta a korabeli megoldásokat. Az építész felkérésére Zidarics Ilona a négyszögletes alaprajzú íves téridomokat legömbölyített zománcburkolattal fedte, hogy az úgynevezett korperemes gyártási technológiának köszönhetően a zománc kifogástalanul összeforrjon az acélfelülettel és ellenálló maradjon hosszú időn keresztül az időjárási körülményeknek. A tárgy rendeltetése tehát keretet szabott a megvalósítható látványnak, amihez Zidarics Ilona egy szolid geometrikus formarend visszafogott színkezelésével alkalmazkodott. Az épület előtt magasodó aránytalanul nagy bádogkürtők a szocreál építészeti környezethez illeszkedő megoldást tükrözték, azonban a tűzzománc ornamentika révén a tárgy évtizedekig monumentális szoborkompozícióként élt a helyiek emlékezetében. Az acél és rézlemezek alapszínének merevségét a tűzzománc zónák egymástól elválasztott színsávjai lágyítják fokozatos átmenettel, amivel Zidarics Ilona a homogén tónusba a textúra változatosságával tudott dinamikát csempészni.

A szocializmus idején a monopóliummal rendelkező kereskedelmi vállalatok nem voltak rákényszerülve a profit termelésre, ezért a használati tárgyak sorozatgyártásával megbízott Zidarics Ilona a Mátyás téri műhelyében rendelkezésre álló eszközökkel teljesítette a kisszériás előállítást. A 80-as évek derekára a zománcozásban szerzett tapasztalata és a főiskolai tárgytervezés gyakorlata lehetőséget kínált olyan asztali kellékek megvalósítására, amelyekben művészi igényesség párosult a használati követelményekhez. 1985-ig több zománcozott kínáló dobozt és zománcbetétes sportdíjat készített nonfiguratív ornamentikával. Ettől kezdve azonban felhagyott a tűzzománc alkalmazásával a technika komplikált kivitelezésének a korlátokba ütköző műhelygyakorlata miatt. A zománcégetés laboratóriumi tisztaságot igényel, amit egyre körülményesebben tudott biztosítani egy belvárosi műhelyben. A sokasodó megrendelés teljesítéséhez szükséges részfolyamatok elvégzése mellett az otthoni tűzzománc kemence steril környezetének a fenntartása fokozatosan nehezítette a párhuzamos munkavégzést. Kiemelkedő tervezői kvalitásról árulkodnak a 80-as években készült úgynevezett forgásszimmetrikus használati tárgyai, amelyek formai megjelenése határterületen egyensúlyoz az ivóedények és a konstruktivista kisplasztikák között. Fémnyomással kialakított boros és likőrös készleteinek minimalizmusa első látásra különböznek a giccsbe hajló szocreál termékegyüttesek esztétikai minőségétől. Az ivóedények hagyományos szilikátalapú anyaga helyett a tervezés kiindulási nyersanyagának választott fém ugyanakkor lehetőséget adott, hogy a réz galvanizálása révén az ünnepi reprezentáció összefüggésrendszerben jelenjen meg a tárgy. A könnyebb súly és a gazdaságos gyártás praktikus szempontjai kitüntetett irányelvek voltak Zidarics Ilona számára a tárgytervezésében, mégsem mentesek borospoharai és gyertyatartói az egyéni motívumoktól. Absztrahált szőlőlevél és viaszcsepp szolgál az egyhangú tükörszimmetria feloldására és a kívánt nézőpont kijelölésére. Az Iparművészeti Főiskolán elsajátított mesterségbeli tudás szakmai öröksége és pécsi gyökerekből táplálkozó geometrikus absztrakció vizuális nyelve a 80-as évek végéig meghatározta Zidarics Ilona ötvösművészeti alkotópályáját.

 

Fémszálból fonott és szövött ékszerek

 

Zidarics Ilona fémműves és ötvösművészeti munkásságában határvonalat képez elhivatottságának hangsúlyváltása, ami a rendszerváltás időszakában következett be. Azonban nem a társadalmi átrendeződés jelentett fordulópontot életében, hanem a családi kötelékek felértékelődése játszott döntő szerepet abban, hogy tevékenységének fókusza újfajta területekre irányult. Egyfelől saját alkotóművészi ambícióit alárendelte a gyermeknevelés kötelezettségeinek, másrészről szakmai együttműködése Laczák Gézával töretlenül folytatódott számos megbízás alkalmával. A 90-es évek nemzetközi beruházási hulláma katalizátorként hatott a hazai fémműves iparágra és a belsőépítészeti megbízások szükségletei a klasszikus ötvösművészeti megrendeléseket háttérbe szorították. A bankok, cégek és vállalatok reprezentatív helyiségei olyan enteriőrök kialakítását igényelték, ami az iparág és a szakma képviselőinek jelentős munkát biztosított. Mindazonáltal az építőipari design és a beruházási munkafolyamat elsődleges szerepet játszott abban, hogy a művészi igény és az ipari szaktudás a kiviteli tervek elkészítésére korlátozódott, ami az ötvösség és a fémműveség fogalmi átalakulásához vezetett. A tradicionális iparművészet az ékszerkészítésben élt tovább, míg a fémmegmunkálás hagyománya feloldódott a tárgyalkotó designban és az ipari formatervezésben. Ebben az időszakban Laczák Géza nagyszámú építőipari beruházáshoz kapcsolódó megbízást teljesített, amelyekben Zidarics Ilona is részt vett.

Az alkotópáros egyéni útjait az autonóm fémművesség és az ékszertervezés új alternatívái nyitották meg. Laczák Géza már a 80-as években készített konstruktivista ékszereket, azonban a díszek felfüggesztése olyan ötvösművészeti megoldást igényelt, amely a lánc rögzítő funkcióját meghaladó kivitelezést igényelt. Az Iparművészeti Vállalatban dolgozó Juhász Árpád ötvösművész özvegye a használati probléma esztétikai megoldására javasolta Zidarics Ilonának, hogy Laczák Géza ékszereihez a tradicionális vitézkötés kidolgozásának mintájára alakítson ki fonott láncot. A kísérletezés időszakában négy és hat fémszál alkotta a láncolatot, amelyet tetszőleges hosszúságúra növelhetett. A népi iparművészet hagyományában gyökerező textilműves technikát Zidarics Ilona a modern fémmegmunkálás úgynevezett félgyártmányain alkalmazta. Fából esztergált cérnaguriga egyik alaplapjába kalapált szögek szabályos négyszög vagy hatszög elrendezésben szolgáltak a láncfonat tengelyvonalának szimmetrikus kijelölésére és a négy vagy hat szálat alkotó kötéstípus kialakításához. A szögeken körbetekert fémhuzalból formát öltő lánc szálait körfolyamatban kell fűzni a következő szint fölé egy horgolótű segítségével, amelyek egy összefüggő és vég nélküli láncolatot formáznak a spulniban található üregen keresztülbújtatva. Zidarics Ilona hónapokon át tartó kísérletezést folytatott a megfelelően flexibilis szálvastagság és szükséges anyagszilárdság kiválasztásával. Az ideális négy tizedmilliméter átmérőjű vörösréz, sárgaréz és ezüst huzalok nem szakadnak el a munkafolyamat során és ellenállóak a viselés során érő hatásokkal szemben.

A fémmegmunkálás és zománcozás technikai ismereteit, valamint az ötvösművészet sajátosságait a textilművészet egy kísérleti műfajának az új alternatívái egészítették ki Zidarics Ilona alkotópályáján, amely a 90-es közepétől döntő mértékben a fémszálból fonott és szövött ékszerek egyedi tárgytípusában teljesedett ki. A kezdeti láncfonásban idővel felfedezte az autonóm tárgyalkotás lehetőségét, amit az anyagmanipuláció és a kötésfajták kombinálása során tapasztalt. A kialakult lánc vasalás és egyengetés útján nyerte végleges formáját, de galvanizálás révén is új esztétikai minőség született a félgyártmánynak használt alapanyagból. A komplex fonott fémlánc formatartó tulajdonsága a lánc funkcióján túlmutató művészi kompozíciók megalkotásához vezették Zidarics Ilonát, aki az egymás mellé helyezett fonatok összekapcsolható adottságában meglátta a felületképző textúrát. A struktúrát felépítő elemi szál nem más, mint a fémhuzal, amely a vitézkötés mintájára nyeri el másodlagos szerkezeti elrendezését. Az így létrejövő fonott lánc pedig önálló egységként szolgál a tárgyalkotás folyamatában, ami a láncfonatok szövésével és kapcsolásával ölt testet a végeredményben. A tárgytervezés három lépcsőfoka az egymásra épülő kézműves eljárásmódnak köszönhetően alkot organikus egységet. A kész termék központi elemei nem a díszként szolgáló drágakövek vagy gyöngyök, mert az elemi szálat alkotó fémhuzal struktúrateremtő tulajdonságára esik a hangsúly.

A 90-es évek derekán Zidarics Ilona számos ékszeregyüttessel jelent meg azokban a galériákban, amelyek a konvencióktól eltérő iparművészeti és kézműves tárgyakat kínáltak a közönségnek. A Budai Várban és a pesti Belvárosban akkoriban működő galériák olyan keresletet hívtak életre Zidarics Ilona nyakékei iránt, ami a piaci igényekkel és elvárásokkal találkozó ötvösművészek számára minden tekintetben szemléletváltáshoz vezetett az ékszertervezésben. Ettől kezdve ugyanis olyan fogalmak determinálták a művészi kvalitást és a termék minőségét, mint az áruforgalom és a kereslet-kínálat. A rendszerváltást megelőzően az Iparművészeti Főiskolán már kezdetét vette az intézeti struktúra létrehozásával az ötvösség átalakulása. Az ötvös szakot vezető Péter Vladimir keze alól kikerült növendékek generációjának kizárólagos fémműves tárgyalkotó megnyilvánulásává vált az ékszerkészítés. A piacgazdaság életre hívta a versenyt, ami nivellálta a szakma képviselőit. Zidarics Ilona sikeres ékszerkészítői munkásságának zálogát jelentette teljes ötvösművész pályáján átívelő alkotói ars poeticája: szakmai hagyományokon nyugvó alkalmazott művészész, akinek célja olyan funkcióval rendelkező tárgy alkotása, amely mondanivalóval rendelkezik. Az ezredfordulóig elsősorban nyitott és zárt szerkezetű ezüstékszereket és vegyes anyaghasználatú ékszeregyütteseket készített. A karkötők, függők, nyakékek, övek és fülbevalók létjogosultságát elsősorban használati értékük adja, ezért művészi kvalitásuk fokmérője a szellemi tartalom érvényre juttatásának kifinomult eszköze, amit a szilárd anyag és a hajlékony forma, a meghatározott szerkezet és a szabad testfelület, a fix pozíció és a lágy kapcsolódás szüntelen metamorfózisában ölt testet.

A 2010-es éveket követően a fémszálból font autonóm ékszerek száma megfogyatkozott, mert Zidarics Ilona érdeklődésének középpontjába az emberi test komplexitása és a felülethez idomuló ékítmény szintézisteremtése került. A testékszerek, fejdíszek, öltözék kiegészítők és többfunkciós ékszerkompozíciók olyan szimbolikus formakultúrát idéznek meg, amelyben az anyag csapdájába esik az anyagtalan idő. A fémszálak összefüggő architektúrája ősi fonásminták gyakorlatát követi, ezért a technika tradíciója a kialakítás tartalmi összefüggéseinek is mintájául szolgál. Az archaikus motívumkincs, a természeti népek egyszerű jelképei és a népvándorlás kori vonalvezetés kultúrákon és korokon átívelő klasszikus nyugalmat árasztanak. Az ötvösművészet többezer éves hagyománya elevenedik meg a gyökereitől elszakadt posztmodern ember hétköznapi viseletében. A tárgyalkotó művészet eszközeivel csak attribútumokhoz társítva jeleníthetők meg a nyelvben kifejezhető olyan jelzők, mint alapvető, kezdeti, elsődleges és ősi, ezért Zidarics Ilona ahhoz a több évtizede bevált módszeréhez folyamodik, hogy elvonatkoztatja a látványból a konkrétumot és a létrejövő élményt teszi meg a tárgy üzenetévé. Akár szkíta süveget, fríg sapkát, görög pileust vagy török kalapot idéznek meg fejdíszei, akár az Indus-völgyi civilizációra vagy avarkori sírleletre utalnak a motívumok, nem az ornamentika különlegességének öncélú látványvilágán van hangsúly, hanem a minta ruházzák fel jelentéstöbblettel az érszereket. Zidarics Ilona az utóbbi időben fonott fémhuzalokból képzőművészeti alkotásokat készít, amelyek a spiritualitáshoz vezető szellemi és lelki utazás eszközeiként szolgálnak. Az eucharisztia misztériumát a kereszt jelképével, a misztikus elmélyülés titkát a rózsafűzér végtelen láncolatával teszi kézzelfoghatóvá a hétköznapi világban.

Zidarics Ilona autonóm fémműves és ötvösművészeti tevékenysége mellett jelen van kiállító művészként a szakmai seregszemléken és évtizedeken keresztül segítette a hazai ötvösművészeti biennálék megrendezését. Közreműködött a Dél-koreai Cheongju városában megrendezett Craft Biennale magyar pavilonjának megvalósításában 2019-ben. Több mint négy évtized alatt a szakági csoportos kiállítások állandó szereplőjeként ismerte meg a közönség. Munkásságában összekapcsolja az ötvösség szakmai kritériumait a művészet szabadságával, ezáltal Zidarics Ilona megérdemelten és hitelesen testesíti meg a modern iparművész fogalmát.

 

Keppel Márton

művészettörténész 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Keppel Márton: Zidarics Ilona
Zidarics Ilona ötvösművész - © 2008 - 2026 - zidaricsilona.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat